Kincsek a családi archívumból 5/VI.

Lengyel János és Gránitz Verona története – utószó

Sokat tűnődtem az elmúlt hetekben, milyen szavakkal zárhatnám le méltóképpen ezt a megemlékezést. Ahogy haladtam előre a történetben, egyre nehezebben ment az írás: bár dédszüleim levelezését többször olvastam azelőtt is, hogy a cikksorozat gondolata egyáltalán megfogalmazódott volna a fejemben, üzeneteik – és különösképpen az utolsó néhány levél – minden alkalommal rendkívüli módon megérintettek. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan az olvasók sem csak egy tragikus történetként emlékeznek majd János és Verona szerelmére, hiszen életük és ránk maradt leveleik telis-tele voltak felbecsülhetetlen kincsekkel. Számomra példaértékű a hit, ami a nehéz időkben vezérelte őket; a hűség, melyet több ezer kilométer és hosszú-hosszú hónapok sem tépázhattak meg; a kitartás, amivel a vágyott viszontlátásig a háború borzalmain próbáltak felülemelkedni; és a szeretet, mely a legreménytelenebb helyzetekben is erőt adott nekik a túléléshez.

A mai világban szinte elképzelhetetlen az a sors, ami dédszüleimnek jutott osztályrészül, mégis tanulsággal tud szolgálni a modern generációknak. Vajon mit élhet át a férfi, aki a családjától elszakítva, otthonától távol, élete kockáztatásával szolgálja a hazát? Mit érezhet egy nő, ha teljesen egyedül kell helyt állnia a gyereknevelés-munka-háztartás háromszögében, miközben minden pillanatban férje életéért aggódik? És vajon mi jár egy négyéves kisgyermek fejében, amikor megtudja: imádott édesapja soha többé nem jön haza, mert egy olyan ügyért adta az életét, amit ő még nem ért – és talán soha nem is fog…? Csak néhány a tengernyi gondolat közül, melyek a történet elolvasása után megfogalmazódnak az emberben, és arra késztetik, hogy átértékelje az élet nehézségeit és örömeit. Velem mindenesetre így történt.

Köszönöm minden kedves olvasónak, aki képzeletben elkísérte Jánost és a két Verát ezen az úton – remélem, hogy mindannyian kaptatok tőlük valamit, amit tovább vihettek a sajátotokon.

Eszterbauer Kata